Reformátuskovácsháza

mobil nézet.
2017 August 16 Wednesday -

Újra röhög az osztály

Karafiáth Orsolya - költő

(Metropol 2012.05.10. 6. oldal)

Először nem volt kedvem elmenni az általános iskolai osztálytalálkozóra, felesleges nyűgnek tartottam. Majd eszembe jutott a nagypapám. Ő már bőven nyolcvan felett van, mégis elmegy évente a régi osztálytársaival az ország déli csücskébe, ahol együtt megebédelnek, majd ellátogatnak az alma materhez. Két éve egy könyvet is kiadtak a tanítójukról, együtt gyűjtötték az emlékeket és a képeket, mindenki hozzátett a történethez egy-egy részletet.

Én is szívesen olvastam el az elkészült munkát, mert egy elveszett, de ekképp újra megelevenedő világ képe bomlott ki előttem: a falusi iskolák számomra ismeretlen miliőjét ismerhettem meg így, a diákok szemszögéből. És kirajzolódott egy nagy pedagógus alakja is, akit a nagy közönség nem ismer ugyan, de szűkebb otthonában máig áldják a nevét, hiszen rengeteg derék embert indított el a pályán, sok szegény, ám tehetséges kisgyerek köszönheti neki azt, hogy előbb középiskolába, majd egyetemre kerülhetett. Jó, hogy ha csak visszaemlékezésekből is, de megismerhettem azt a tanárt, akinek voltaképpen én magam is köszönhetem azt, hogy értelmiségi családba születtem... Nagypapáék sajnos évről évre kevesebben lesznek, de a megmaradtak mindig szemmel tartják egymást, és az eltávozottakért mondanak egy-egy imát.

Tehát ha az a kérdésünk, hogy végül is mire jó egy osztálytalálkozó, nyugodtan felelhetjük azt, hogy így őrizhetjük meg az elveszett időt. Én végül azt éreztem, nagy hiba lett volna, ha otthon maradok. Nem mintha valami falrengető dolog történt volna. Nem derültek ki nagy titkok, az olyasmiken kívül, hogy egyikünk elárulta, járt két hétig az osztály rémével, a hozzánk bukott magas kamasszal, akiben az volt a legvonzóbb hetedikben, hogy már volt személyi igazolványa. (Ja, és én is megvallottam az egyik fiúnak, hogy igen, szerelmes voltam belé, csakúgy, mint a legjobb barátnőm. Meg az összes többi lány. A D osztály szívtiprója őszintén megdöbbent, amin viszont én is, hiszen sokáig vetette vissza az önbizalmamat az, hogy biztos voltam benne, az iskola Casanovája visszautasított.)

Hogy mi történt hát? Semmi különös. Először mindenki elmesélte, mi történt vele az elmúlt - belegondolni is szörnyű - huszonkét évben, majd elkezdtük feleleveníteni a közös sztorikat. És mondanom sem kell, hiába vezettem akkoriban (is) naplót, a régi közös múltunk legnagyobb részére nem emlékeztem. De a karakterek megmaradtak, mindenkit egyből felismertem, beugrottak kiesett mondatklisék, rácsodálkoztam egy-egy történelem előtti gesztusra.

Megerősödött bennem a bizonyosság, hogy az ember alapvetően nem változik. A volt szerelmem dobta be először: "Nekem az a legerősebb képem rólad, Orsi, hogy bárhol voltunk, matekórán vagy a szünetben, te mindig nevetsz valamin." És ekkor elindult a hasonlítgatás: "Attila is örökké valami teljesen kifordított poént mondott!" És emlékeztünk az oroszszakkörre, az úttörőavatásra, az akkori ünnepségekre.

Új színeket kapott egy letűnt korszak (mint nagypapáéknál), kontúrt kaptak azok a dolgok, amelyeket nem jegyzünk fel az időről, amiben élünk, de amelyeket valahogyan át kellene mentenünk a mába. És az ilyen közös múltidézéseken éppen ezt tesszük. Megőrizzük magunkat, együtt, de nem csupán egymásnak...

Az oldalt készítette: Dzseemy